- Már látszik a feje! Idejössz megnézni? - hallom tompán, valahonnan kívülről. Ezt a hangot még nem ismerem. Illetve igen, de még csak nem olyan régről. Nem szeretem a gazdáját. Nem tudom kicsoda, nem tudom mit akar, csak azt tudom, hogy be vagyok ide szorulva, órák óta húznak-vonnak, taszigálnak meg lökdösnek, és ez a hang most éppen engem akar mutogatni, ahelyett, hogy segítene visszajutnom valahogy az eddigi kényelmes, meleg kuckómba.
- Inkább nem! - válaszolja az ismerős, dörmögő hang. Róla se tudom, hogy kicsoda, de mióta a fülemet ismerem, hallottam a hangját. Igaz, nem mindig örültem neki. A múlkor például hülyeségeket énekelt nekem valami Micimackóról, meg nemtudommilyen bokrokról. Szájba is rúgtam. Persze azért bírom a hangját, mondom. Pláne most, hogy kiderült, ő az egyetlen, aki tényleg törődik velem szorult helyzetemben. Ő bezzeg nem akar nézelődni, meg kukucskálni. Ő most csak ideges valamiért. Gondolom őt is izgatja, vajon sikerül-e visszamásznom a helyemre. Kezdem feladni. Egyre nagyobb erővel tol valami az ellenkező irányba, valami fényes lyuk felé. Próbálnék én ellenállni, de nem megy. Vigasztaló azért, hogy közben annak a csajnak a hangját hallom, akiét eddig mindig. Aki folyton beszélt hozzám, húslevessel locsolta a fejem (Tényleg! Ezért még számolnom kell majd vele, amikor nagy leszek. El ne felejtsem!), aki simogatta a hátam, és állandóan visszanyomkodta a lábam, amikor ki akartam nyújtani (Ezért is számolunk még. Majd felírom valahova, ha megtanultam írni). Szóval ez a hang most nagyon ideges. Néha fel is sikít. Sőt, egyre gyakrabban visítozik. Nagyon idegesítő. Miért nem tudnak az emberek méltósággal viselkedni? Én értem, hogy drukkol nekem, hogy visszajussak, de hát azért mindennek van egy határa.
Na, most mindjárt kiugranak a szemeim a helyükről. A nyomás már szinte elviselhetetlen. És a fejem is elkezdett fázni. Most meg ez a fény! Hű, de világos van itt. És milyen hideg. Na jó. Ebből elég. Úgy látom, most már tényleg szólnom kell valakinek, mert ez a kiszolgálás tűrhetetlen.
- Héééééoáááááá! - üvöltöm - Azonnal tegyenek vissza! Mégis mit képzelnek magukról? Micsoda vircsaft ez kérem? Maga! Igen, maga! Ne csapkodja a fenekem... és mit ráncigál? Azonnal hívják ide az üzletvezetőt. Vagy a főpincért. Vagy a szállodaigazgatót. Vagy mittudomén kicsodát. Valakit aki felel ezért a kuplerájért itt... Nana! Viszed innen azt az ollót? Mit akarsz tőlem, de szakállas bőgőmasina. Micsoda férfiak vannak... Itt rinyál nekem.
Nem tudom összerakni a dolgokat. Itt ez a sírós, szakállas ürge, ollóval a kezében, körülöttem meg csupa vér minden. Megöltem valakit???
- Ügyvédet akarok! - próbálom üvölteni, de egyre kisebb a hangom. Hja kérem, aki sáros, az ne ordibáljon. Hátha a bűnbánó magatartás enyhítő körülménynek számít. Rendben, akkor én innentől kezdve egy szót se szólok. Az lesz a legjobb, ha megpróbálok édesen nézni midenkire, aki a közelemben van. Most például a szakállas muksóra, aki azóta befejezte a rinyálást, és most éppen a leggiccsesebb vigyorokat küldi felém, miközben a karjaiban tart, és ringat. Várjunk csak! Nála volt az olló. Nem is én vagyok a gyilkos, hanem ő. Igen, én láttam a kezében a gyilkos fegyvert tisztelt bíróság! Ő volt semmi kétség. Ni! Már viszik is ki.
- Láttad ezt? - kérdezem attól a gyűrött szőkétől, akinek most a kezébe adnak - rám akarta kenni az egész balhét.
- Ügyürübügyürü! Édeskibbabája anyának - válaszolja vigyorogva a szőke. Itt senki nem normális, esküszöm. De majd én rendet teszek, ne féljetek! Majd Bernát tudja.
Utolsó kommentek